Technokrácia

Forrás: https://fr.wikipedia.org/wiki/Fichier:Mus%C3%A9e_Calvet_Vernet_Horace_Jospeh_Vernet_attach%C3%A9_%C3%A0_un_m%C3%A2t_1822a.jpg

A technokrácia a szakértői hatalom ideálja, a gondolat, hogy az államigazgatás, az igazságszolgáltatás, a közjavak szolgáltatása, a szakpolitikák kidolgozása szakértelmet igénylő, technikai problémák, amelyeket a hozzáértőkre kell bízni. Egészségügy, oktatás, bűnüldözés, az adórendszer megszervezése — ezekkel mind külön szakmák foglalkoznak, létezik arról megbízható szaktudás, hogy hogyan kell mindezt jól csinálni. Az állam funkcióinak megfelelő ellátása azt igényli, hogy ezt a szaktudást a megfelelő kontextusban implementálják. Ami ezen túl van az… politika — ejtjük ki a szót undorodva — azaz hatalmi viszálykodás, kultúrharc, minden, ami az egyéni és társadalmi életet megkeseríti.

A technokráciával kapcsolatban mintha lenne egy bizonyos társadalmi meghasonlottság. A szakértői kormányzás gondolatára sokan csendben bólogatnak — elvégre ki uralkodjon inkább, a regnáló féleszűek és gazemberek, vagy akik értenek is valamihez? És hát a szakértő, a szakpolitikus a jelenkor társadalmaiban mitikus alak, orákulum, podcastok és beszélgetőműsorok állandó vendége, az igazság, a nagy megfejtések tudója, akinek a szavára mind odafigyelünk — miért ne vetnénk alá örömmel magunkat a szakértő hatalmának is?

Másrészt a különféle rendszerkritikus erők előszeretettel bírálják a technokráciát, mint ami ami aláássa a demokratikus önrendelkezést, a népszuverenitást, ami ellen fel kell lázadni. És mégis, a modernitás nagy utópiái — minimum Saint-Simontól kezdve — gyakorta bírtak egyfajta technokratikus beütéssel. Emlékezzünk, hogy Engels szerint a kommunizmusban “A személyek feletti kormányzás helyébe dolgoknak az igazgatása és termelési folyamatoknak a vezetése lép.” Azaz: a politika lecserélése a “társadalmi anyag” technikai manipulációjára. Mi ez, ha nem technokrácia?

Mindez felveti a kérdést: hányadán állunk végső soron a technokráciával? Én a magam részéről úgy gondolom, a technokrácia ellenzőinek van igazuk. De hogy miért, az koránt sem magától értetődő.

Technokraták és filozófus királyok

A technokráciáról szóló eszmefuttatásokat szokás Platónnál kezdeni, aki — mint közismert — az Államban amellett érvel, hogy egy ideális társadalomban a valódi tudással bíróknak, azaz a filozófusoknak kell uralkodniuk. Érvelése viszonylag egyszerű: ahogy egy hajó kormányosának is értenie kell ahhoz, amit csinál — a hozzá nem értő, kontár kormányos az egész legénységet veszélybe sodorhatja —, úgy az uralkodónak is rendelkeznie kell a feladata ellátásához szükséges tudással.

Valódi tudással azonban Platón szerint csak a filozófus rendelkezik. Ő az, aki kimászott a barlangból a napfényre. Csakis őrá lehet tehát bízni az emberek kormányzásának kényes feladatát. Érdekes lenne ennek a gondolatnak a politikájáról beszélni, hogy Platón saját arisztokrata hátterének és kötődéseinek a korabeli Athén antidemokratikus elitjeihez mennyi köze lehet a demokráciával szembeni távolságtartásához. De erről talán máskor.

Persze a jelenkori technokrácia ambíciói jóval visszafogottabbak. Akik valamiféle technokrácia mellett érvelnek, jellemzően nem akarnak teljes mértékben megszabadulni a demokráciától, felváltani azt a szakértők abszolút hatalmával. Inkább amellett érvelnek, hogy a politikai döntéshozás minél nagyobb részét kellene átadni olyan intézményeknek és csoportoknak, amelyek felhatalmazása nem közvetlenül a népakaraton nyugszik — nem választják őket —, hanem amelyet a szakértelem ténye igazol — mint a központi bankok például.

10%-kal kevesebb demokrácia — szól Garett Jones könyvének címe. Persze felvetődik a kérdés: miért álljunk meg 10%-nál? És hát pontosan ez a technokratikus kihívás a demokráciával szemben. Nem az, hogy a szakértők uralma megsemmisíti a demokratikus, néphatalmi intézményeket, hanem, hogy fokról fokra eluralja a politikai döntéshozás folyamatát, mígnem a nép hatalma jórészt szimbolikussá válik. De mi lenne pontosan a baj ezzel?

Hatalom és szakértelem

Nyilvánvaló, hogy a szakértelem önmagában nem jogosít fel hatalomra mások fölött.A hajókormányos mellett a technokrácia másik bevett metaforája az orvos: ahogy nem feküdnék hozzá nem értő sebész kése alá, úgy a politikai hatalmat sem szabad a hozzá nem értőkre bízni. Csakhogy az orvos puszta szakértelme nem jogosítja fel őt arra, hogy rendelkezzen felettem. Csak azért, mert ő tudja — és jól tudja —, hogy szükségem volna erre vagy arra a gyógyszerre, nem kényszeríthet rá, hogy bevegyem, nem nyomhatja le a torkomon. Márpedig a politikai hatalom gyakorlása szükségképpen kényszert von maga után. A kényszeralkalmazásra pedig a puszta szakértelem önmagában nem jogosít fel.

Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Az orvos esetében nyilvánvaló, hogy a szakértő nem kényszerítheti rám akaratát az én személyes autonómiám, önrendelkezésem megsértése nélkül. Én kell, hogy legyek az, aki a saját testemről, életemről rendelkezem. De a politikai döntéshozásban nem csak önmagunkról rendelkezünk, hanem szükségképpen másokról is. Még ha a szakértőt puszta szakértelme nem jogosítja fel, hogy mások életéről döntsön, akkor sem teljesen világos, hogy engem, mint egyszerű választópolgárt pontosan mi jogosít fel arra, hogy honfitársaim sorsáról döntsek.

A technokráciában alá vagyunk vetve a szakértők akaratának, de a demokráciában is alá vagyunk vetve a többi választópolgár, a többség akaratának. Ha már valakinek alá kell vetve lenni, nem jobb, ha olyanoknak vagyunk alávetve, akik legalább értenek ahhoz, amit csinálnak? Ha már valahogy ki kell választani, ki fogja meghozni a konkrét politikai döntéseket — ki fog jogot alkotni, szakpolitikákat bevezetni —, nem jobb, ha ezt a feladatot a szakértelem és nem a puszta népszerűség alapján osztjuk ki — ahogy az a képviseleti demokrácia mai rendszerében történik?

Célok, tények, értékek

Platón hajómetaforája ugyanakkor egy lényeges ponton nyilvánvalóan sántít. A hajó hozzáértő kormányosa — meglehet — pontosan tudja, hogy kell a hajót keresztül vinni viharokon és zátonyok között, de szakértelme nem segít döntést hozni abban, hogy hová menjen a hajó. Az úti cél kijelölésének feladatát semmivel sem tudja jobban ellátni mint a hajóorvos vagy a szakács. Ugyanígy lehet, hogy a technokrata nagyon jól ért ahhoz, hogy hogyan kell hatékony szakpolitikákat kidolgozni, de hogy e szakpolitikákat mely társadalmi célok elérése érdekében dolgozzák ki, azzal kapcsolatban szakértelme semmiféle előnyt nem biztosít neki az átlagos polgárokkal szemben.

De miért ne érthetnének a szakértők, a technokraták a társadalmi célok kijelöléséhez ugyanúgy, mint a szakpolitikák megalkotásához? Egy lehetséges válasz, hogy e célok kijelölése mindig értékítéletet foglal magában, az értékítéletek azonban teljes mértékben szubjektívak: érvényességüknek, helyességüknek nincs semmiféle objektív alapja, amely szakértői tudás tárgyát képezhetné. Értékítéletek dolgában tehát nem lehetséges szakértelem, ahol pedig nincs szakértelem, ott a technokratikus hatalomnak sincs alapja.

Nemrég írtam arról, hogy ezzel az értékítéletekkel kapcsolatos szubjektivizmussal miért nem értek egyet. Ha az értékítéletek teljes mértékben szubjektívek, ha érvényességüknek nincs semmiféle objektív mércéje, akkor a róluk szóló eszmecserének, vitának sincs semmi értelme. Márpedig a politika jelentős része értékkérdésekről szóló vita: legyen-e jogállam, vagy többkulcsos adó, vagy büntessük-e az állatkínzást stb. Ha ezek érdemi viták, akkor kell, hogy legyen olyan objektív igazságok, amelyek megtalálására e viták irányulnak. A politika — legalább részben — igazságorientált gyakorlat. Ahol azonban van igazság, ott lehetséges szakértelem is.

Amellett, ha az értékítéletek teljes mértékben szubjektívek, úgy ez egyáltalán nem szól a technokrácia ellen. Ekkor ugyanis igaz az, hogy a technokraták, a szakértők nem jobbak az értékítéletek meghozatalában mint bárki más — de nem is rosszabbak. Ha az értékítéletek pusztán szubjektív preferenciák, akkor minden értékítélet egyformán jó, így aztán nem veszítünk semmit azzal, ha a politikai döntéshozást a technokratákra bízzuk — ugyanakkor nyerhetünk valamit, jelesül: kompetens döntéshozást ott, ahol a szakértelemnek még helye van.

A hatalom kordában tartása

Erősebb érv a technokráciával szemben a hatalom korrumpáló hatása. A hatalom megrontja az embert. Még ha a technokraták képesek is lennének a rájuk bízott többlethatalmat a társadalom jobbítása érdekében felhasználni, jó okunk van azt gondolni, hogy ezt nem tennék meg, hanem saját önös érdekeik előmozdítása érdekében cselekdnének — legyen szó egyéni vagy csoportérdekekről. Különösen igaz ez ott, ahol a szakértelemhez való hozzáférés társadalmi privilégium.

A jelenkor egyenlőtlen társadalmaiban sokkal könnyebb az embernek szakértővé válnia, ha egy bizonyos társadalmi osztályhoz tartozik, bizonyos családi háttere van, és így tovább. A szegények, a kirekesztettek, a marginalizáltak nehezebben válnak szakértővé, pláne technokratikus hatalom birtokosaivá mint a gazdagok és magas társadalmi státusszal rendelkezők. Miért gondolnánk tehát, hogy a technokraták nem már meglévő osztályelőnyeik, materiális és státuszjavaik megőrzése és gyarapítása érdekében használnák fel többlethatalmukat?

A hatalmat kordában kell tartani, ennek pedig a legjobb módja a demokratikus kontroll, mindenekelőtt pedig a szabad választások, amelyek lehetővé teszik a romlott, korrumpálódott tisztviselők eltávolítását. A technokrácia azért elfogadhatatlan, mert definíció szerint felszámolja ezt a demokratikus kontrollt.

Ez persze igaz. De a technokrácia védelmezője válaszolhatja, hogy a technokrácia leépítése is veszélyeket hordoz magában. Meglehet, a technokrácia rossz ösztönzőket teremt a hatalommal bíró szakértők számára — jelesül, hogy hatalmukat önös érdekeik előmozdítáásra használják fel – de a választások intézménye is teremt rossz ösztönzőket — ahogy arra már Arisztotelész rámutatott: a választások is a gazdagoknak, a népszerűeknek és a demagógoknak kedveznek, akik vagyonuk és szónoki tehetségük felhasználásával az ujjuk köré tudják csavarni a választókat. Ráadásul joggal tarthatunk tőle, hogy — bizonyos mennyiségű — technokrácia hiányában a politikai döntések minősége jelentősen csökken.

De tényleg így van ez? Tényleg választanunk kell, hogy technokraták vagy demagógok nyomjanak el minket? Nincs a valóságos demokratikus önrendelkezésnek olyan módja, amely lehetővé teszi a szakértői tudás becsatornázását a politikai döntéshozatalba anélkül, hogy a szakértőknek többlethatalmat adjon? Nyilván van: lehetséges racionális eszmecsere szakértők és átlagpolgárok között, amely által a szakértői tudás hatékonnyá válhat a demokratikus politikában a szakértők túlhatalma nélkül. Szakértelem és demokrácia nem zárja ki egymást. Vagy hát nem nyilván, de… remélhetőleg. Szóval — ha minden jól megy — itt hamis dilemmával állunk szemben: nem igaz, hogy ha tudáson, hozzáértésen alapuló politikai döntéshozást akarunk, nem pedig a demagógok esztelen uralmát, akkor cserébe el kell fogadnunk a technokraták többlethatalmát.

A technokrácia ellen

Mégis megmarad a kérdés — Platón alapvető kérdése —, hogy egyáltalán miért akarnánk magunkat alávetni a tudatlan tömegnek a hozzáértőkkel szemben? A társadalomban, a politikai állapotban az ember mindig alá van vetve mások idegen akaratának: legyen szó az egyeduralkodó, a technokrata, vagy a demokratikus közösség akaratáról. Ez az idegen akarat pedig bármikor ellenünk fordulhat.

Még ha igaz is, hogy nem számíthatunk a szakértők, a technokraták jóindulatára, arra, hogy hatalmukat nem önérdekük, hanem a közérdek előmozdítására használják fel — ugyanez áll a tömegre, polgártársainkra. A többi választópolgár ugyanúgy saját egyéni- és csoportérdekeit tartja szem előtt, ahogy a technokraták.

Platón hasonlatához visszatérve: meglehet, ha a kormányosra bízzuk a hajó vezetését, úgy vezeti majd a hajót, ahogy neki a legjobb. De ugyanez igaz akkor is, ha a hajó vezetését demokratikus úton a legénységre bízzuk. Persze ekkor nekünk magunknak — egyszerű matórzként — is van valamekkora beleszólásunk a hajó vezetésébe, de a többség akkor is mindig felülkerekedhet rajtunk. Ha a hozzáértő kormányos vezeti a hajót, legalább abban biztosak lehetünk, hogy nem visz minket zátonyra. A demokratikus kormányzás esetén még ez a garancia is hiányzik.

Hogyan lehet tehát megfelelni a technokrácia kihívásának? Nehéz megmondani. Én a magam részéről azt gondolom, hogy ha a technokrácia ellen akarunk érvelni, akkor végső soron a demokrácia önértéke mellett kell érvelnünk. Az, hogy a politikában értékítéleteket kell hozni, hogy a szakértők részrehajlók, hogy saját osztály- és csoportérdekeiket akarják érvényesíteni — azok az érvek tehát, amelyeket általában látok a közbeszédben a technokráciával kapcsolatban — szerintem nem meggyőzőek. Vagy legalábbis: nem adnak egyértelmű és nyilvánvaló indokot a technokrácia elutasítására.

Ahhoz, hogy a technokráciát elutasítsuk az kell, hogy megmutassuk van valamiféle önértéke annak, hogy közös dolgainkról, ügyeinkről mi magunk döntünk közösen. Sőt: azt is meg kell mutatnunk, hogy ennek a közös döntéshozásnak akkor is van értelme és értéke, ha ez azzal jár, hogy bizonyos esetekben rosszabb döntéseket hozunk, mint amilyeneket a szakértők hoznának. Hogy tehát a demokratikus önrendelkezésért — egy bizonyos mértékig legalábbis — érdemes akár a rosszabb szakpolitikák árát is megfizetni.

Ez nehéz fealdat. Én kísérletet tettem rá a doktori disszertációmban és ebben a tanulmányban is. Egyszer majd megírom, hogy pontosan mi volt az én megoldásom, miért gondolom azt, hogy a demokratikus önrendelkezésnek értéke van, és hogy ezért érdemes a technokratikus hatalom mértékét minimálisra csökkenteni a társadalomban. Most csak arra akartam rámutatni, hogy a technokratikus hatalom kritikája összetettebb és nehezebb, mint ahogy első ránézésre látszik.

Techné és episztémé

Útószóként meg akartam említeni, hogy a politikafilozófiában — kevés kivételtől eltekintve — nemigen beszélünk “technokráciáról”. A politológusok és az újságírók beszélnek technokráciáról, a filozófusok jellemzően egy másik — némiképp fellengzősebb — kifejezést használnak, ha a hozzáértők, a szakértők uralmáról beszélnek: episztokrácia.

Nem tudom, hogy ez a terminológiai különbség pontosan honnan ered, nem néztem utána a releváns eszmetörténetnek, mégis azt gondolom, érdekes elmerengeni rajta. Mindkét kifejezés — technokrácia és episztokrácia is — ógörög gyökerekre megy vissza. Episztémé annyi mint tudás, ismeret, kratosz pedig hatalom, erő, így episztokrácia a tudók, az ismerettel bírók (“szakértők”) hatalma (ahogy a demokrácia a nép hatalma).

Mi akkor a “technokrácia”? Tekhné annyi mint “mesterség”, “művészet” (latin: ars). Olykor szokás azt mondani, hogy e kettő, episztémé és techné között a görög filozófiában éles ellentét feszül: míg az episztémé észbeli belátást, a dolgok valódi mibenlétének megértését jelenti, addig a tekhné puszta mesterségbeli ügyesség, gyakorlati készség. A jó mesterember, képes ügyesen megmunkálni az anyagot, amellyel dolgozik, de nem ismeri annak valódi mibenlétét, nem tett szert valódi megismerésre.

Ez a szembeállítás episztémé és tekhné között alighanem túlzó, és a görög kontextusban nemigen állja meg a helyét. Platónnál például az uralkodás maga is mesterség (tekhné) amelyhez a filozófus király felhasználja ismereteit, tudását (episztémé) — a kettő tehát nem szemben áll egymással, hanem kiegészíti egymást.

Arisztotelésznél — a Nikomakhoszi etikában — azonban egy fontos különbséget találunk a kettő között: bár episztémé és tekhné egyaránt észbeli erények, amelyek megismerést, tudást adnak, előbbi az örök, szükségszerű igazságok megismerésére vonatkozik, míg utóbbi a kontingens, a változó világ megismerésére. Konkrétan tekhné az az észbeli erény, amelyet az alkotás (poiészisz) során használunk fel, mikor létrehozzuk és alakítjuk a kontingens, változó világ tárgyait.

Ebben az értelemben a tekhné ha nem is pusztán gyakorlati ügyesség, hanem valódi tudás, mégis a világ tárgyainak technikai manipulációjára vonatkozó tudás. A mesterember — mondjuk az asztalos — sokat tud a fáról, amelyet megmunkál, ismeretei nem pusztán begyakorolt reflexek, amelyeket gondolkodás, reflexió nélkül használ. Tudása azonban a fára mint megmunkálandó nyersanyagra vonatkozik, amely arra vár, hogy a mesterember akarata, elhatározása formát adjon neki.

Az asztalos — mint asztalos mint mesterember, mint tekhné birtokosa — számára a fa önmagában, mint élőlény, mint egy ökoszisztéma része, mint egy lélegző, növekvő, szaporodó entitás, lényegtelen. A tekhné számára a világ puszta anyag, amelyet csupán az emberi célok és érdekek ruháznak fel céllal, értelemmel és jelentőséggel. A fa csupán annyiban számít, amennyiben asztal, szék, szekrény készülhet belőle. A haszonállat csak mint hús- és tejforrás lényeges.

A tekhné mint a világhoz való viszonyulás egy sajátos módja az ember és világ kapcsolatát egy egyoldalú uralmi kapcsolatra redukálja, amelyben az egyik fél az alkotó, megmunkáló, aktív erő, míg a másik megmunkálásra váró passzív anyag — még akkor is, ha élő, lélegző lény (mint a fa vagy haszonállat).

A kapitalista modernitásban ember és világ – ahogy ember és többi ember – viszonyában is ez a technikai viszonyulás válik meghatározóvá. A kapitalista társadalmak elidegenedett viszonyai között a világ és a többi ember passzív, megmunkálandó anyagként jelenik meg – technikai manipuláció puszta tárgyaként. “Eldologiasodás” ugyebár.

Talán az, ami a technokrácia gondolatában undorít, részben az, hogy a fogalom maga ennek az eldologiasodott, technikai viszonyulásnak a kiterjesztését implikálja a politika terére: a politikára, ahol – úgy gondolom – különösen fontos, hogy embertársaink önértékkel és méltósággal bíró lényként jelenjenek meg számunkra, nem pedig pusztán manipulálandó “emberanyagként”.