Népirtás

Photo by Emad El Byed on Unsplash

Számos szakértő, nemzetközi jogász, és emberjogi civil szervezet ért egyet abban — amit a pro-palesztin aktivisták régóta mondanak —, hogy az, amit ma Izrael Gázában művel népirtás. Izrael támogatói természetesen visszautasítják ezt a vádat. A vita nagyrészt akörül forog, hogy Izrael tettei megfelelnek-e az ENSZ 1948-as népirtásra vonatkozó egyezményében foglalt feltételeknek. Ugyanakkor gyakorta nem világos, mi is pontosan ezeknek a vitáknak a tétje: mi a népirtás és miben áll a jelentősége — mit állít voltaképpen az, aki azt mondja, Gázában népirtás zajlik?

A népirtás fogalma

A népirtás különös fogalom. Annak a kollektív értelmezési kísérletnek az eredménye, amely a második világháború után arra irányult, hogy szavakat találjanak a náci Németország elmondhatatlannak, megnevezhetetlennek tűnő bűneire. Az egyik ilyen név, amelyre a nemzetközi jog rátalált, Raphael Lemkin lengyel jogtudós neologizmusa volt: népirtás — genocídium.

Ez a fogalom a közbeszédben, a közgondolkodásban a legfőbb bűn, az elképzelhető legmélyebb gonoszság szinonimájává vált. Fontos azonban látni, hogy ami a népirtást elviekben sajátosan súlyos bűnné teszi, az nem a kioltott életek puszta mennyisége vagy a gyilkosság különös kegyetlensége. A népirtás több és más mint kegyetlen tömeggyilkosság, mégpedig annyiban, amennyiben magának egy egész népcsoportnak mint olyannak a megsemmisítésére irányul.

Az ENSZ 1948-as egyezménye a következőképpen formalizálta a népirtás követelményeit:

A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:

a) a csoport tagjainak megölése;
b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;
d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;
e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.

Ez a meghatározás számos problémával küzd. Például pusztán az egyezmény szövege alapján úgy tűnik, bármilyen gyűlölet-bűncselekmény, mondjuk rasszista indíttatásból elkövetett gyilkosság elviekben népirtásnak minősülhetne. Hiszen minden ilyen gyilkosságot azért követnek el, hogy valamely csoportot részben — azaz egyes tagjait — megsemmisítsék. Ad absurdum elgondolható, hogy egyetlen személy ellen elkövetett merénylet is népirtásnak számítson — ha azt a megfelelő szándékkal követik el —, hiszen egyetlen egyén is része a csoportnak.

Szintén kérdés, hogy mi indokolja, hogy az egyezmény csak a “nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport” megsemmisítésére irányuló törekvést tekinti népirtásnak. Ez egyebek mellett azt is jelenti például, hogy míg a holokauszt népirtásnak — és így a legsúlyosabb bűnök egyiknék — minősül, addig a nácik azon törekvése, hogy a homoszexuálisokat, fogyatékkal élőket és másokat — akik nem alkotnak nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoportot — megsemmisítsék nem esik ugyanezen súlyos megítélés alá. De mi pontosan a releváns morális különbség a két tömeggyilkosság között?

Mindezek persze pusztán a jogalkotás folyamatának esetlegességeit tükrözik, azt, hogy a jogi szövegek — még az emberjogi alapdokumentumok esetében is, sőt különösen akkor — az azt létrehozó felek esetleges és korlátos perspektíváját, érdekérvényesítő- és tárgyalóképességét, a köztük lévő erőviszonyokat tükrözik, sokkal inkább mint egyetemes morális alapelveket.

Éppen ezért tartom bizonyos értelemben meddőnek — vagy legalábbis a lényegi kérdések szempontjából irrelevánsnak — azt a vitát, amely Gáza esetében kizárólag a nemzetközi jog követelményeire fókuszál. E vitában például nagy szerepet kap a szándékosság kérdése. Az Egyezmény szövege szerint a népritás valamely csoport szándékos megsemmisítésére irányuló cselekvés. A szándékot azonban nehéz bizonyítani, és Izrael állíthatja — ahogy állítja is —, hogy bár hadviselése mérhetetlen civil áldozatokkal jár, ez mind csak “járulékos veszteség”, előre látott, de nem szándékolt következménye a Hamász elleni hadviselésnek.

Mármost a “járulékos veszteség” problémája az igazságos háború elémleteiben maga is nagyon összetett. Számtalan kérdést vet fel például a “kettős hatás” (“duplex effectus”) Aquinói Szent Tamásra visszamenő elvével kapcsolatban, amibe itt most nem tudok belemenni. Annyit mondanék csupán, hogy a közvetlen szándék hiánya távolról sem ad felmentést az embernek.

Minden esetre a szándék kérdése szerintem teljesen lényegtelen: ha Izrael végső soron megsemmisítené a teljes gázai palesztin lakosságot, de ezt nem azzal az explicit szándékkal tenné, hogy kiirtsa a gázai palesztinokat, hanem azért, hogy — mint állítja — megsemmisítse a Hamászt — és valóban, ha nem marad egy élő palesztin sem Gázában, akkor nem marad egy Hamász katona sem —, akkor Izrael cselekedetei más megítélés alá kell, hogy essenek? Az elkövetők szándékai sokszor bírnak morális jelentőséggel, de az olyan tömeges atrocitások esetében mint amit Izrael most követ el Gázában, szerintem jóval kisebb súllyal kellene, hogy latba essenek, mint egyébként.

Népirtás és kollektivizmus

Számomra mégis az a fontosabb kérdés, hogy miért éppen ez a fogalom, a népirtás az, amely a jelenkori kulturában a legfőbb bűnt, a legmélyebb gonoszságot jelöli. Miért esik egybe a legfőbb társadalmi-politikai gonoszról való elképzelésünk éppen ezzel: egy nép kiirtásával. És helyes-e, hogy így van? Miért rosszabb egy nagyléptékű tömeggyilkosság, ha annak célja egy “népnek” — egy etnikai, vallási stb. csoportnak — a kiirtása, mint ha pusztán a hatalom megszerzése, megtartása, vagy a puszta kegyetlenség motiválja?

A népirtás fogalmának kritikusai — és vannak ilyenek, köztük filozófusok is — olykor amellett érvelnek, hogy a népirtás fogalma túlzott jelentőséget tulajdonít a népeknek, a csoportoknak az egyénekkel szemben. A népek halálát nagyobb veszteségnek látja, mint az emberek halálát.

Vegyük észre, hogy az ENSZ meghatározása szerint a népirtás nem is kell, hogy bármiféle gyilkosságot magában foglaljon. Az adott csoporton belüli születések megakadályozása is a népirtás egy formája lehet, ha az a csoport megsemmisítésének szándékával történik. Ez azt sugallja, hogy ami a népirtásban rossz, az még csak nem is az emberi élet elvétele, a szenvedés, a kegyetlenség, hanem pusztán és kizárólag magának a csoportnak a megszűnése.

Ebben egyesek egy sajátosan fenyegető kollektivizmust láthatnak. Ez az értelmezés azonban nem szükségképpen indokolt. Ahogy a filozófus Larry May a népirtásról szóló könyvében kifejti, az, hogy csoportok, közösségek tagjai vagyunk, a legtöbbünk számára sajátos értéket hordoz magában. Identitásunk, önképünk, kultúránk gyakran legalább részben csoporthovatartozásunkban gyökerezik, e hovatartozásból értelmet merítünk, és rá alapozva értéket alkotunk.

Mikor a csoportunkat üldözik, sőt meg akarják semmisíteni, ez veszélyezteti ezt az érték- és értelemforrást, aláássa státusunkat, megfoszt minket attól amit John Rawls az “önbecsülés társadalmi alapjainak” nevezett. Egy kihalásra, megsemmisítésre ítélt csoport tagjaként nem lehet az emberi társadalomban teljes értékű életet élni, teljes értékű állampolgárnak, a többiekkel egyenértékű emberi lénynek lenni, még akkor sem, ha a csoport kiirtása olyan vértelen módszerekkel történik, mint a születések megakadályozása.

Ez azonban May számára azt is jelenti, hogy az a sajátos rossz, amely a népirtás bűnét mint olyan jellemzi, bár valóban súlyos, nem szükségképpen a legnagyobb elképzelhető rossz, a legfőbb bűn. A csoporthovatartozásban gyökerező érték- és értelemforrás felszámolása súlyos jogtalanság. De az ártatlanok — gyerekek, betegek, öregek — tömeges és szükségtelen meggyilkolása, éheztetése, elzárása a gyógyszerektől, humanitárius segélyektől mérhetetlenül rosszabb. És rosszabb volna akkor is, ha nem irányulna, sem explicite, sem járulékos hatásként egy teljes populáció, egy teljes népcsoport kiirtására.

Dehumanizáció

De talán van a népirtásban rejlő rossz értelmezésének egy másik lehetősége is. A népirtás pusztán csoporthovatartozásuk miatt zúdít erőszakot az emberekre. A népirtó pusztán azért gyilkol, éheztet, tesz ki testi vagy lelki sérülésnek embereket, mert valamely csoporthoz tartoznak. Ezzel leredukálja emberségüket, személyiségük teljes sokszínűségét és komplexitását egyetlen dologra, amely talán nem is a legfontosabb a számukra.

Ahogy Adorno írja a Negatív dialektikában, a koncentrációs táborban az ember végérvényesen egy általános fajta egy példányára redukálódik. Megszűnik sajátszerűségében, különösségében, individualitásában, tehát emberiségében létezni. Az egyik ember a másikkal — mint emberrel — mindig különös, egyedi másikként, lehetőségek és képességek végső soron kiismerhetetlen és kimeríthetetlen forrásaként találkozik.

A másik ember mivolta nem pusztán a fajtához való hovatartozásában, genetikai anyagában és más hasonlókban áll, hanem abban, hogy a másik mint személy nem tárgy, nem a külvilág technológiailag manipulálható része — mint a tenyészállatok, vagy az uránérc —, hanem egyenjogú másik a közös emberi világ alakításában.

Mikor a másik számunkra megsemmisítendő ellenséggé válik, emberi mivolta megszűnik, arca a szörnyeteg ábrázatát veszi fel, amely az emberi világon kívül és vele szemben áll. “A liberális politikafogalom legsúlyosabb fogyatékossága, hogy nem tud mit kezdeni az ellenség, közelebbről: a halálos ellenség fogalmával” — írta a nemrég elhunyt Tatár György, az egyik legjelentősebb magyar vallásfilozófus a Cápa éve című esszéjében. A halálos ellenség — konkrétan amiről Tatár beszél: a zsidó államiság létét fenyegető palesztinok és nemzetközi szövetségeseik — metaforája számára a gyilkos cápa, a vadállat, amely mint pusztító természeti erő áll szemben a civilizációval.

Az ellenséget el kell pusztítani mint a kártevőket, gondolkodás és együttérzés nélkül. Ez a dehumanizáció a kezdetektől jellemezte Izrael hozzáállását a gázai háborúhoz. Emlékszünk még Joav Gallant megszólalására a háború kezdetén: „emberszerű állatokkal harcolunk, ennek megfelelően fogunk eljárni.”

A népirtásban rejlő gonosz ez a dehumanizáció — és ez valóban megérdemli, hogy a legfőbb társadalmi és politikai rossznak, főbűnnek tartsuk. Ennek azonban semmi köze valamely csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékához. Ez megnyilvánulhat pusztán az emberi szenvedés iránti érdektelenségben is. Még ha igaz is, hogy az izraeli vezetés célja nem a gázai palesztinok teljes megsemmisítése, még ha igaz is, hogy céljuk pusztán a Hamász összezúzása, az, hogy gyerekek, betegek, öregek kiéheztetését megfelelő eszköznek tekintik erre, olyan érdektelenséget árul el a palesztinok embersége iránt, amelyre nincs mentség. A népirtás azonban — úgy gondolom — elégtelen fogalom ennek a rossznak a megragadására.¹

Sötétség

Miért olyan fontos sokak számára, hogy kimondják, Gázában népirtás zajlik? Miért olyan elementáris élmény sokak számára, hogy nagysokára eljutottak oda, hogy legalább kimondják a szót “népirtás”, legalább felvessék a lehetőséget? Ma már nem lehet kétség afelől, hogy ami most Gázában zajlik bőven túlmegy minden fajta igazolható önvédelmen, hogy az erőszak és embertelenség olyan mértékét valósítja meg, amellyel a nyugati lelkiismeretnek el kell számolnia.

Ahogy a második világháború után is, az ember szavakat keres és narratívákat. Igyekszik felmérni a hasonlóságokat és különbségeket Auschwitz, Ruanda, Srebrenica és Gáza között, hogy értelmezhesse és megítélhesse azt a megnevezhetetlen borzalmat, ami a szeme előtt zajlik. Ám a narratíva és a párhuzam a törtelem és társadalom vonatkozásában — bármennyire adja is magát —, sokszor elégtelen módszerek. Mindig találni releváns különbségeket, kibúvókat, amely lehetetlenné teszi, hogy ezt vagy azt a végtelenül egyedi, szinguláris eseményt párhuzamba állítsunk egy másikkal, egy adott narratíva folytatásának tekintsünk.

Ilyenkor nem marad más hátra, mint az adott esemény értékelése saját jogán: annak végiggondolása, hogy saját erkölcsi és politikai belátásunk alapján — a kettő, úgy gondolom, soha nem lehet független — igazolható-e az, ami most történik, függetlenül attól, hogy akár a nemzetközi jog kategóriái, akár a történelemi példák megragadják-e.

Népirtás-e az, ami most Gázában történik? Ez a kérdés ebben a formában számomra — a helyzet erkölcsi megítélését és a politikai cselekvés helyes útját illetően — majdnem lényegtelen. Most az elembertelenedés, az egyetemes sötétség korát éljük. Alighanem új szavakra és új megértésre lesz szükségünk, hogy e kor sajátos szörnyűségeit és bűneit értelmezni tudjuk. Ám bármilyen szavakat is találunk, kétségtelen, hogy ami Gázában történik e kor legnagyobb bűneinek egyike.

1. Ha valami, akkor az “emberiség elleni bűn” fogalma sokkal inkább megragadja. De ez egy másik történet