A jó élet

Photo by Vidar Nordli-Mathisen on Unsplash

Mit jelent a jó élet? Mostanában sokat hallom, hogy a politikában többet kellene beszélni a “jó életről”, hogy például a szélsőjobboldali előretörés megakadályozása érdekében a progressziónak, az ellenoldalnak mondania kellene valamit arról, milyen elképzelései vannak a jó életről, mert ezt a liberalizmus és a baloldal jelenleg nem teszi meg, a jobboldal viszont megteszi. Család, gyerek, haza, Isten — a jobboldal mondd valamit arról, hogyan kellene élni az életet, ezzel pedig ellenszert kínál a kapitalista modernitás kínzó elidegenedésére; innen a vonzereje. De mit jelent pontosan “mondani valamit a jó életről”? Mit jelent a jó élet fogalma?

Jó élet — egy problémás fogalom

A jó életet a legtöbben intuitíve talán a gondtalan, nélkülözéstől mentes élettel azonosítanák, amelyben az embernek úgyszólván “mindene megvan.” A jó élet az az élet, amelyben az ember alapvető szükségletei mind kielégíttetnek, amelyben az ember nem szenved hiányt: van elég étel, ital, ruha, lakhatás, és nincs semmi, ami az embert szerencsétlenné, nyomorulttá tenné. De melyek pontosan az ember alapvető szükségletei?

Minden embernek szüksége van bizonyos alapvető dolgokra pusztán testi funkciói fenntartásához: iható vízre, belélegezhető levegőre, ételre. Ámde nem mondanánk feltétlenül jónak egy életet pusztán azért, mert benne az alapvető testi funkciók fenntartása biztosított. Az ember lehet nyomorult, élhet rossz életet akkor is, ha éppenséggel nem éhezik vagy szomjazik, még akkor is, ha éppenséggel van hol laknia. Ha például éjt-nappallá téve dolgozik, ha nincs ideje pihenni, kikapcsolódni, szórakozni, időt tölteni a barátaival, a családjával. Élete lehet rossz, bár legalapvetőbb szükségletei tekintetében nem szenved hiányt.

A jó élethez többre, másra is szükség van a puszta életfunkciók fenntartásánál — de pontosan mi másra és mennyivel többre? Gondolhatnánk például, hogy a jó élethez kell, hogy legyen valamennyi időnk pihenni, szórakozni, a barátainkkal lenni — de mennyi idő? Egy negyvenórás munkahét például összeférhet a jó élettel? Kell, hogy egy jó életben legyenek hobbik vagy emberi kapcsolatok? Lehet jó élet az, amelyet az ember magányosan, család, barátok nélkül él le, de például alkotó munkának, tudományos kutatásnak szenteli? Hogyan lehetne egyáltalán ezekre a kérdésekre válaszolni?

Naturalizmus

Az egyik lehetőség egyfajta naturalista megközelítés, amely az emberi természetre, az emberekre általánosan jellemző biológiai, pszichológiai adottságokra hivatkozva igyekezne választ találni a kérdésre, milyen a jó élet. Az ember csak ránéz a Maslow-piramisra, meg az empirikus “boldogságkutatás” eredményeire és mindjárt megtudja, milyen az ember számára a jó élet: melyek azok az életkörülmények, amelyek között az emberek jellemzően jól érzik magukat, nem szenvednek kiégéstől, nem állítják magukról, hogy szerencsétlen, nyomorult az életük.

De vajon ha az emberek jól érzik magukat, hogy általában meg vannak elégedve az életükkel, vajon ebből mindjárt következtethetünk-e arra, hogy jó életet is élnek? Ez nem magától értetődő. Huxley Szép új világában az emberek teljesen meg vannak elégedve a kényelemtől és kábítószerektől eltompított életükkel, ám ettől még a regény olvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy az élet, amelyet élnek, embertelen, rossz.

A naturalista persze kísérletet tehet arra, hogy túllépjen az egyének önmagukról, saját életükről alkotott ítéletein és a jó élet valamiféle objektív mércéjét találja meg. Megnézhetjük például, hogy mely körülmények között termelődnek az emberekben különféle “boldogsághormonok” — endorfin, dopamin stb. — és mikor alacsony a stresszhormonok szintje, hogy mely körülmények között egészségesek stb. és így elkerülhetjük, hogy egyéni beszámolóikra hagyatkozzunk.

De ha ilyen módon próbálnánk meghatározni a jó élet feltételeit, megint csak abba a problémába ütköznénk, hogy előfeltételezzük a jó élet egy elméletét. Jelesül előfeltételezzük, hogy az emberek akkor élnek jó életet, ha sok bennük a boldogsághormon és kevés a stresszhormon, ha egészségesek stb. De nem élhet valaki stresszes, ámde jó életet? Nem lehet valaki egészségtelen, de az élete mégis jó? Erre a kérdésre a naturalista empirikus módszereivel nem tudunk válaszolni. Filozófiai reflexióra van szükség.

A természetes jó

Ez a filozófiai reflexió azonban továbbra is hivatkozhat valamilyen módon az emberi természetre, az emberi sajátosságokra. Gondolhatnánk például, hogy az, hogy egy élőlény számára mi a jó élet, az élőlénynek mint olyannak a sajátos természetéből, hajlamaiból, készségeiből következik.

Gondoljunk például egyszerűen egy növényre. A növény vizet és napfényt keres, levelet igyekszik hajtani, termést hozni. Természeténél fogva törekszik ezekre a dolgokra, és mikor e törekvések sikerrel járnak, ezt magától értetődően értelmezzük úgy, hogy a növény jó életet él. Mikor pedig a magból kicsírázó növény idejekorán elszárad, mikor nem jut elegendő fényhez, mikor zsenge hajtásként pusztul el ahelyett, hogy évszázados, dús lombú fává növekedne, amely gyümölcsöt hoz és elhinti magjait, ezt ösztönösen ismerjük fel a növény számára rossz életként.

Ilyenformán — úgy tűnik — joggal beszélhetünk egyfajta természetes értelemben vett jóról (Natural Goodness — Philippa Foot, a jelentős 20. századi morálfilozófus könyvének címe), amely az élőlények sajátja, és amely a jó élet mércéjéül szolgálhat. Ahogy a fában és zuzmóban is megvannak bizonyos inherens képességek, lehetőségek, amelyek kibontakozásra várnak — mint az, hogy levelet hajt, magot hoz —, és e kibontakozást tekintjük a növény számára jó életnek, úgy az emberben mint érző, cselekvő, gondolkodó lényben is lehetőségek, születésekor még ki nem fejlesztett potencialitások tömkelege rejlik. E lehetőségek megvalósítása, e képességek kifejlesztése, az emberi természetnek mint olyannak a kimunkálása — ez a jó élet.

Persze mi emberek sok tekintetben jóval összetettebb élőlények vagyunk mint egy fa vagy egy zuzmó, mégis a jó élet feltételei nem különböznek. Ami a fa számára az, hogy levelet hajt és magot hoz, az ember számára az, hogy kifejleszti önmagában és használja értelmi- és alkotóképességét, megismer, dönt, épít, közösségre lép embertársaival, egyszóval természetének megfelelő életet él.

Ez többé-kevésbé Arisztotelész felfogása — alighanem a filozófiatörténet egyik legnagyobb hatású elmélete a jó életről, amely a mai napig inspirálja a filozófusokat. Nemcsak a már említett Philippa Foot, de Alasdair MacIntryre, Martha Nussbaum és sokan mások is ehhez a tágan vett arisztotelészi iskolához tartoznak. Sőt nyugodtan ide vehetjük Marxot is, akire köztudomásúlag nagy hatással volt Arisztotelész (gondoljunk a nembeliség fogalmára például a 1844-es filozófiai kéziratokban).

Ez az arisztoteliánus felfogás, ahogy így felvázoltam, persze még nem a jó élet egy konkrét elmélete. Inkább csak afféle “metaelmélet” vagy egy elméleti keret, amely arra vár, hogy feltöltsék tartalommal. Annyit mond, hogy a jó élet az ember számára az, amelyben kibontakoztatja a benne rejlő képességeket, megvalósítja a benne rejlő potencialitásokat. Hogy pontosan melyek ezek a kibontakozásra váró képességek, arra különböző szerzők különböző választ adhatnak.

Arisztotelész a Nikomakhoszi etika végén közismerten a filozofikus, kontempláló életet nevezi meg a legjobbként. MacIntyre egy kommunitárius, Nussbaum egy liberális értelmezését adja az arisztoteliánus keretrendszernek. Ami közös bennük, hogy a jó életet azonosítják azzal az élettel, amelyben megvalósul emberi természetünk kiteljesedése — ahogy a fa számára a jó élet az, amelyben természetének megfelelően levelet hajt és magot hoz, úgy az ember számára is az a jó élet, amelyben a bennünk rejlő lehetőségek megvalósulnak.

Értékes dolgok

Nekem ugyanakkor kétségeim vannak ezzel az elképzeléssel kapcsolatban. A dús lombú fa látványa persze az erő, egészség, termékenység pozitív képzeteit hívja elő bennünk, úgy gondoljuk, a fa számára mi sem lehet jobb, mint természetes hajlamainak, a benne rejlő potencialitásoknak a kibontakoztatása. Ez azonban puszta előítélet. Ha széttekintünk a természet mérhetetlen változatosságán, a kép sokkal összetettebbé válik. Vannak élőlények, amelyek számára a benne rejlő képességek kibontakoztatása nem egyéb mint puszta kínszenvedés és fájdalom.

Egyes pókfajoknál megfigyelhető például a matrifágia jelensége: az utódok világrajövetele után az anya belső szervei cseppfolyóssá válnak, hogy a szóban forgó utódok könnyebben felfalhassák az anyukát. A saját utódai által így elkerülhetetlenül elpusztított állat kétségtelenül kibontakoztatja a benne rejlő képességeket — mármint a képességet, hogy belső szerveit cseppfolyósítva táplálja utódait —, mintegy betölti veleszületett, természetes rendeltetését, természetének megfelelően él. De jónak kell tartanunk számára ezt az életet? Számomra úgy tűnik, abszurd lenne ezt mondani. A pók számára a benne rejlő, természetes képességek kibontakozása nem a jó életet jelenti, hanem a lehető legrosszabb végzet, ami rá várhat.

Szerintem ez arra utal, hogy a jó életet nem azonosíthatjuk minden további nélkül a természetünknek, lényegünknek megfelelő élettel, a bennük rejlő természetes képességek kibontakoztatásával. Ehhez még azt is meg kellene mutatni, hogy mi emberek nem vagyunk a pók helyzetében: hogy a természetünknek, lényegünknek megfelelő élet számunkra nem a rossz, a szerencsétlen, hanem a jó élet záloga. Míg a póknak rossz, hogy utódai felfalják cseppfolyóssá vált szerveit, addig a számunkra az észhasználat, a közösségépítés, általában véve az emberi természetnek megfelelő élet jó.

Az arisztotelészi elképzelés egy másik problémával is szembesül. Ez a nézet a jó életet a tágan értett emberi természet, az emberben rejlő természetes képességek és hajlamok kibontakozása alapján határozná meg. Ugyanakkor ha elfogadjuk, hogy emberi természet létezik — és nekem már ezzel is bajaim vannak, de erről máskor —, akkor az is kétségtelennek tűnik a számomra, hogy ez az emberi természet összetett és ellentmondásos.

Emberi természetünk révén bennük rejlik a képesség az észhasználatra, a törődésre, a tartalmas emberi kapcsolatok létrehozására, de ugyanígy az erőszakra, az elnyomásra, a kegyetlenségre is. Az utóbbi képességek, hajlamok kibontakoztatását az arisztoteliánusok nem tekintenék a jó élet egy formájának. De miért nem, ha egyszer ez is az emberi képességek, adottságok kibontakoztatása?

A kézenfekvő válasz az, hogy az erőszak, az elnyomás, a kegyetlenkedés rossz dolgok, míg az észhasználat, a törődés, a tartalmas emberi kapcsolatok létrehozása jó dolgok. Gondolhatnánk, hogy azon emberi képességek és hajlamok kibontakoztatása teszi az életet jóvá, amelyek már eleve jók, saját jogukon értékkel bírnak. De ha az arisztotelészi elméletet így módosítjuk, akkor felmerül a kérdés: mit számít, hogy ezek a képességek emberi természetünk folytán bennünk rejlenek-e vagy sem?

Ezek a képességek azáltal teszik az életünket jóvá, hogy kapcsolatba hoznak minket azzal, ami már eleve, saját jogán jó, értékes: a tudással, a szeretettel, más ehhez hasonló dolgokkal. De ha így van, akkor nem teheti akármi jóvá az életet, ami kapcsolatba hoz minket a jó, az értékes dolgokkal? Nem lehet, hogy az élet pusztán attól jó, hogy kapcsolatban van az értékkel, a jóval?

Én a magam részéről nagyon is így látom. Úgy gondolom, hogy a jó élet pusztán annyit jelent: a jó, az értékes dolgokkal teli, az értékes dolgok köré szerveződő élet. A jó élet nem attól jó, mert tele van élvezettel vagy kényelemmel — hisz ekkor a Szép új világ lakóinak életét is jónak kellene tartanunk —, sem attól, hogy valamilyen módon megfelel természetünknek, emberi lényegünknek, vagy benne kibontakoztatjuk képességeinket, hajlamainkat. A jó élet pusztán attól jó, mert benne kapcsolatba kerülünk a jóval, értékes, fontos dolgokkal: létrehozzuk, szemléljük, gondozzuk, ápoljuk őket s.í.t.

Jó élet és boldogság

Ellenem lehetne vetni azonban, hogy összekeverem a “jó” két fogalmát. Nyilván egy értékes dolgokkal teli, értékes dolgok köré szervezett élet bizonyos értelemben jó. Egy Gandhi, egy Martin Luther King élete nyilván bizonyos értelemben jó: erkölcsi példa mindenki számára, a “nagyobb Jó”-nak szentelt élet példája. De mikor a “jó életre” vagyunk kíváncsiak, nem ez a fajta “jóság” érdekel minket.

Emlékezzünk vissza a korábbi példáinkra: a jó élet az, amelyben nincs nélkülözés, nincs gond, amelyben mindenünk megvan. Egy ilyen élet nem biztos, hogy jó abban az értelemben, hogy akárki számára erkölcsi példamutatásként szolgálhatna, mint Gandhi élete. Egy ilyen élet egy sokkal prózaibb értelemben jó, jelesül: jó annak, aki éli. A jó élet nem egyszerűen értékes, vagy a nagybetűs “Jó”-nak szentelt élet, amelyről az elvont erkölcsi reflexió talán megmutatja, hogy valamilyen értelemben kötelességünk élni — vagy: ha jobb emberek volnánk így élnénk —, hanem olyan élet, amelyet ténylegesen szeretnénk élni.

Amire a jó élet kérdése végső soron irányul az egyfajta tág értelemben vett boldogság. Az általam javasolt elképzelés, amely szerint a jó élet egyszerűen a jó, az értékes dolgokkal kapcsolatban lévő élet — úgy tűnik — elszakítja ezt a fogalmi köteléket a jó élet és a boldogság között, ezzel pedig célt téveszt. A jó élet elméletének arról kellett volna számot adnia, hogy milyen az az élet, amelyet szívesen élnénk — végső soron a boldog élet —, ehelyett ott lyukadtunk ki, hogy milyen az értékes, a jóra irányuló, ám alkalmasint szerencsétlen, nyomorúságos élet.

Nem vagyok ugyanakkor meggyőződve arról, hogy ez az ellenvetés megállja a helyét. Egyrészt a boldogság, az öröm, a nélkülözés hiánya alighanem maguk is jó dolgok, értéket képviselnek. Egy olyan élet, amely ezekkel a jó dolgokkal kapcsolatban áll, köréjük (is) szerveződik, az én elképzelésem szerint is lehet jó. Bár ez a jó életnek bizonyos értelemben egy “moralizált” felfogása, nem következik belőle az, hogy a jó élet szükségképpen az önfeladó, a “Nagyobb Jónak” szentelt élet, az “erkölcsi szentek” élete. A jó élet egyszerűen a jó, az értékes dolgokkal teli, rájuk irányuló élet, és ha az öröm, a biztonság, a szeretet, a barátság maguk is jó dolgok, akkor az élet általuk is jóvá válhat.

Másrészt jelent az, hogy a jó élet az, amelyet nem pusztán erkölcsi kötelességünk élni, de amelyet élni szeretnénk? Nyilván nem jelentheti — minden további nélkül — azt, hogy meg vagyunk elégedve az életünkkel, hogy azt a kielégülés szubjektív érzete kíséri. Huxley Szép új világában az emberek szeretik kényelmes, eltompult életüket, semmi esetre sem cserélnék azt fel mással. Mégis a legtöbben úgy gondolnánk, nem élnek jó életet.

Nyilván arról van szó, hogy a jó élet olyan élet, amelyet józan, reflektált pillanatainkban — egy nem eltorzított, eltompított, manipulált nézőpontból tekintve — is élni szeretnénk. De mi más tenné a józan, reflektált ember számára kívánatossá, választásra érdemessé az életet mint az, hogy az kapcsolatban áll a jó, az értékes, a valóban fontos dolgokkal? Mit ismernének fel az emberek a Szép új világban, ha kikerülnének a kényelem és kábítószerek szorításából, ha nem azt, hogy életük nincs kapcsolatban jó, értékes dolgokkal, hogy hiányzik belőle az, ami igazán fontos?

Persze meglehet, hogy az ilyen értelemben vett jó élettel — a jóval, az értékkel kapcsolatban álló élettel — nehéz megelégedni nehéz rá felhőtlen, gondtalan életként tekinteni, ahogy a jó életet általában elképzeljük. Előfordulhat, hogy nehéz az ilyen életet összhangba hozni alapvető vágyainkkal és törekvéseinkkel. Ez végső soron attól függ, hogy mit tartunk értékesnek, jónak. Az itt javasolt elképzelés — ahogy az arisztoteliánus elmélet is — még csak keret, amelyet fel kell tölteni tartalommal: annyit mond, hogy a jó élet az eleve értékes dolgokkal teli, köréjük szerveződő élet, az pedig egy külön kérdés, hogy melyek az értékes, jó dolgok.

Ha valaki úgy gondolja, az egyetlen jó dolog a világon például az öröm — ahogy az úgynevezett hedonisták —, akkor számára a jó élet szükségképpen örömteli is lesz, hiszen a jó élet az itt javasolt elképzelés hedonista változata szerint az örömmel teli és az öröm köré szerveződő élet. Ha azonban vannak más fontos, értékes dolgok is, amelyek alkalmasint értékesebbek, fontosabbak is — teszem azt a szeretet, a bölcsesség, a társadalmi igazságosság —, akkor a jó élet igenis megkövetelheti a lemondást, a küzdelmet, a kihívásokat, akár a nélkülözést.

Ennyiben az én nézetem szerint elképzelhető, hogy a jó élet nem könnyű, gondtalan, szubjektív megelégedéssel teli élet. Mégis: az ilyen értelemben vett jó élet választásra érdemes élet, amely arra irányul, ami valóban értékes, valóban fontos. Ennek fontos következményei vannak, amikor a jó élet politikai kérdéseiről beszélünk.

Jó élet és politika

A jó élet és a politika kapcsolata sok fontos és összetett filozófiai kérdést hív életre: a paternalizmus, a perfekcionizmus, az állam semlegességének kérdéseit. Ezeket viszont most szeretném félrerakni. Fontosabbnak tartom, hogy arra a gondolatra reflektáljak röviden, hogy a liberalizmusnak és a baloldalnak ahhoz, hogy versenyképes legyen az előretörő (szélső)jobboldallal szemben, végre valahára mondania kell valamit a jó életről.

Egyrészt nem gondolom, hogy a baloldalnak és a liberalizmusnak ne lenne mondása a jó életről. A hagyomány, a tekintély és a patriarchális uralom jobboldali vízióival a liberalizmus és a baloldal egész története során szembeállította a jó életnek a szabadságra, az autonóm önkiteljesítésre, vagy az egyenlőségre, szolidaritásra, közösségiségre épülő elképzeléseit.

Kétségtelenül voltak és vannak például a liberalizmusnak olyan irányzatai, amelyek az állam semlegességét, a jó életről való hallgatást hangsúlyozzák — de nem csak ilyenek vannak. A baloldalt pedig a semlegességnek ez a kérdése jórészt teljesen hidegen hagyja. A “komprehenzív liberalizmus” különféle elképzeléseitől a “kölcsönös segítségre”, az általános emberi emancipációra irányuló megannyi baloldali elképzelésig számtalan módja van annak, hogy az ember a jó életről ne (szélső)jobboldali keretek között gondolkodjon.

Szerintem az egy jobboldali propagandaszöveg, hogy a modernitás, a liberalizmus és a baloldal hallgat a jó életről, nem lévén egyéb mint kifejeződése a modernitás elidegenítő és mindent kiüresítő gépezetének. Ez a propagandaszöveg az elmúlt kétszáz évben persze annyira részévé vált a kulturális háttérzajnak, a jobboldal pedig olyan mértékig kisajátította a jó élet gondolatát, hogy nehezünkre esik bármit a jó életről való mondásként felismerni, ami nem a jobboldalról érkezik vagy nem viseli magán a jobboldali antimodernizmus bizonyos ismertetőjegyeit: ami valamilyen módon nem az otthonosság, az ismerősség, a hagyomány, a normalitás áldott boldogságának képzetére épül.

Ugyanakkor a liberalizmus és a baloldal nézetei a jó életről az én elképzelésem szerint legalábbis teljesen legitimek. Mondanak valamit arról, hogy mi a jó élet: megmondják, hogy melyek azok az értékek — szabadság, egyenlőség, testvériség — amelyek köré az életünket — úgy egyéni mint közösségi életünket — érdemes szervezni, hogy milyen az az élet, amely választásra érdemes. Én úgy gondolom, ennél többet nem lehet elvárni a jó élet egy elképzeléséről.

Az persze egy további kérdés, hogy hogyan lehet ezeket az elképzeléseket politikailag hatékonnyá tenni: hogyan lehet megmutatni — ha egyáltalán lehet —, hogy valóban ezek a választásra érdemes életek. De ez nem egy filozófiai, hanem egy gyakorlati politikai kérdés, amelyet nem politikafilozófusoknak, hanem aktivistáknak, mozgalmároknak, politikusoknak kell megválaszolni. Mindenesetre úgy gondolom, hogy ez a belátás sem teljesen mellékes gyakorlati szempontból.

Jó élet az összeomlás szélén

Amikor arról van szó, hogy a baloldalnak vagy a liberalizmusnak mondania kellene valamit a jó életről, hogy versenyképes legyen a szélsőjobboldallal, akkor ezen sokszor azt értik, hogy mondani kellene valamit, amitől az emberek jól érzik magukat, ami reményt és célt ad nekik, nem csupán elvárásokat támaszt velük szemben. Ami nem csak arról szól, hogy az előttünk tornyosuló kihívásokkal szemben milyen lemondásokat kötelességünk elviselni, de arról is, hogy mindezzel mit nyerünk, mit érünk el: hogyan leszünk boldogok.

De ha igazam van, a jó élet végső soron nem arról szól, hogy mitől leszünk boldogok — abban az értelemben, hogy mitől érezzük jól magunkat, mi hozza ki belőlünk az életünkkel kapcsolatos szubjektív megelégedés érzését —, hanem, hogy milyen egy választásra érdemes élet, egy élet, amely arra irányul, aköré szerveződik, ami valóban értékes, fontos, ami jó.

Ha ránézünk a jelen történelmi helyzetre, úgy gondolom, nem egészen jogtalanul merül fel bennünk az aggodalom, hogy a boldog, a szubjektív megelégedéssel teli élet a következő időkben egyre elérhetetlenebbé válik. Egy egyre bizonytalanabbá váló, összeomló, kiszámíthatatlan világban élünk, ahol küzdelem és munka vár ránk, ha a méltósággal teli emberi élet feltételeit a következő évszázadra is biztosítani akarjuk. A nyugalom és biztonság múlt század közepéről ismert képzetei a következő időszakban bizonyosan elérhetetlenek lesznek.

A (szélső)jobboldal ígérete, hogy a merev társadalmi hierarchiák erőszakos fenntartása, a béke és jólét szigeteinek elkerítése és a kívülállók kirekesztése elhozhatja az olyannyira várt boldogságot és biztonságot legalább a bent lévő kevesek számára — hazug. Ebben az összeomló világban vagy együtt élünk vagy sehogy. A “kint” és a “bent” erőszakos elválasztása falakkal, drótkerítésekkel és merev társadalmi normákkal kudarcra van ítélve.

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a liberalizmusnak és a baloldalnak a szélsőjobboldal hazug ideológiájával a jólét és biztonság más hazug ideológiáit kellene szembe állítania: a gondolatot, hogy a jóléti reformok, a “gazdasági populizmus” elhozhatják az áhított boldog, nélkülözéstől mentes “jó életet”. Végképp nem hiszem, hogy ezt a történetet el lehetne adni anélkül, hogy a liberalizmus és a baloldal át ne venné a szélsőjobboldal retorikájának legalább egy részét — az erőről, a rendről, a biztonságról, mindarról, amitől (hiába) a jó élet reményét várjuk — ezáltal akaratlanul is hasonulva ahhoz, amivel — jó okkal — szemben állunk.

De talán nem lehetetlen egy olyan politika, amely nem áltat az erő és jólét ígéreteivel az összeomlás küszöbén álló világban, de amely ezekben a vészterhes időkben megpróbálja a figyelmünket arra irányítani, amiben valóban fontos, ami valóban értékes, ami valóban jó: ami megmutatja nekünk, hogyan élhetünk nem feltétlenül gondtalan, megelégedéssel teli, de mégis jó életet.